AnyámAsszony

Utazásokban és feladatokban gazdag élet utáni megnyugvás és önmegvalósítás az anyaságban a jóga segítségével. Koltai Réka mesél arról, minek hatására lépett ki a multi világából, és választotta inkább a csendet.

Mi az eredeti végzettséged? Hogyan élted a mindennapjaidat korábban?
Eredeti végzettségem szerint közgazdász valamint esztétika szakos bölcsész vagyok. Visszanézve, mindig is szerettem váltogatni a két véglet, a nagyon aktív létforma és az elmélyülés között. A diplomáim megszerzése után a bankszektorban helyezkedtem el, és jó pár évig multinacionális keretek között dolgoztam, főleg üzletfejlesztői és marketing, tehát egy viszonylag pörgős, kreatív és meglehetősen eredmény-orientált vonalon. Nagyon vonzott akkoriban, hogy újabb és újabb célokat lehet kitűzni, elérni – elég versengő alkat is voltam, ezért mindig igyekeztem minden követ megmozgatni a céges sikerek érdekében.
A bankszektorban töltött évek során Olaszországban, azon belül Milánóban dolgoztam három évet, nemzetközi üzletfejlesztőként. Munka- és szabadidős céllal is rengeteget utaztunk ebben az időszakban, felfedeztük a közép-kelet európai régiót, Zágrábot, Pozsonyt, beutaztunk egy csomó nagyvárost Nyugat-Európában, beleszerettem Párizsba, Zürichbe, és szinte hetente-kéthetente autóztunk le az olasz tengerpartra, Ligúriába, mihelyst megjött a jó idő. Megismertem az olasz mentalitást, azóta sem szeretem a fagyit, a kávét máshogy, mint ahogy ők készítik. De az igazat megvallva, én sosem tudtam igazán felvenni az olasz életérzést, azt a lassabb, könnyedebb életritmust, amiben ők élnek, engem még hajtott az ambíció, hogy önálló és elismert legyek.

Sokfelé jártál a munkád kapcsán, ráadásul a Szerelmeddel való közös élethez is messzire kellett utaznod. Hogy alakult együtt az életetek?
Ami miatt igazán fontos számomra ez az időszak, hogy itt talált rám a szerelem: egy magyar fiúval, aki ma a férjem, a gyermekem édesapja.
Dáviddal Budapesten ismerkedtünk meg azelőtt, hogy külföldre költöztünk volna dolgozni. Egy bulin találkoztunk, ahol úgy mutatott be egymásnak egy közös ismerősünk, hogy 'Helló, tudjátok, hogy ti egy helyen dolgoztok?'. Aztán Ő Moszkvába, én Olaszországba költöztem karriert építeni, mindketten a pénzügyi szektorban dolgoztunk. Egymásra valamiért csak akkor találtunk, amikor mindketten külföldön éltünk. Tartottuk előtte is hébe-hóba a kapcsolatot, aztán úgy kezdtünk randizni, hogy egymáshoz utaztunk. Ez elsőre nagyon menő volt és izgalmas, de aztán hamar az - önálló, autonóm női életformához képest éles váltással – összeköltözés mellett döntöttünk, így érkeztem meg egy esős februári napon három bőrönddel Moszkvába. Nem sokat teketóriáztunk, hamarosan megszületett a kisfiunk is. Nagy-nagy ajándék volt számomra ez az időszak, mert nem azt éltem meg, hogy egyedül vagyok, magamra utalva, segítség nélkül – hanem azt, hogy most igazán felfedezhetem az intuícióm, és csak rajtam, csak rajtunk múlik, hogy van ő, a kisbaba, és hogy vagyunk mi mint család.
Egészen más volt ez, mint multiban létezni. Ott, számtalan, gyakran egymásnak ellentmondó, változó elvárás között kellett napi szinten lavírozni, sokszor szétaprózni magunkat, és a munkánk eredménye gyakran csak hónapok, néha évek múlva lett kézzelfogható – már ha a tömegesen gyártott powerpoint slide-okat nem tekintem annak. Néha az sem volt elég a sikerhez, ha nagyon ügyesek voltunk, elég, ha egy csillag nem állt úgy, ahogy szerettük volna.
A kisbabám mellett azonban megváltozott a tempó és a célok. Amikor egy nap egy-egy, akár maratoninak tűnő, szoptatás után elaludt az ölemben, hozzám bújva, akkor úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok, hogy kompetens vagyok, és jól érzem magam. Teljesen új élményt kaptam az anyaság által a világban betöltött szerepemről. Sosem voltam az a típus, akire erre készült tudatosan kislánykora óta, mégis annyira meghatározó élmény lett ez nekem, hogy azóta is sokszor vissza-visszanyúlok szívben, gondolatban.

Nem volt nehéz az új helyzetben ilyen messze a családod és a barátok nélkül?
Nagyon szerettem a moszkvai életünket. Moszkva egy hatalmas, több mint tízmilliós, kozmopolita város volt. Én érkezésem másnapjától nyelviskolába jártam a belvárosba, egy félig romos, de egyre megújuló állapotú, klasszicista, szocialista épületekkel és felhőkarcolókkal teletűzdelt városrészbe, ahol ha egy óra alatt értünk el autóval A-ból B pontba, az jónak számított. A nyelviskolában egy csomó külföldi ismerősöm lett, akik elláttak mindenféle jó tanáccsal a várost illetően. Dávid már hosszabb ideje ott élt, jól beszélt oroszul, ezért neki már megvoltak az ismeretei és a kialakult baráti köre. Nem volt az az érzésem, hogy egyedül kell mindent nulláról felépítenem, hamar beilleszkedtem. Az orosztanárnőnkkel jó barátságot kötöttem, vele azóta is tartom a kapcsolatot, és tőle is sokat tudok az orosz kultúra szépségéről, mélységéről. Volt néhány emlékezetes utunk Moszkván kívülre is – a mi léptékünkkel nézve a távolságok, a tér, a végeláthatatlan erdők tényleg lenyűgözőek. Turistaként is örömmel látogattunk vissza, és szeretném is lazán tartani a kapcsolatot a várossal, hiszen mégis ez a kisfiam szülővárosa.

Hogyan jelent meg a jóga, és hogyan hozott gyökeres változást az életedben?
Moszkvában kezdtem jógázni is. Egy nagyon barátságos fiú tartott hatha alapú órákat közel a lakásunkhoz. Bár hosszú ideig egy mukkot sem értettem a gyakorlatokból, túlontúl merev voltam, az egyensúly-gyakorlatokon szinte csak mosolyogtam, és a fasorban sem voltam a pózok kivitelezésével, mégis megfogott a gyakorlás milliője. Béna voltam, de mégsem éreztem magam annak, sőt, mindig jókedvűen jöttem el óráról. Akkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy nekem ezzel a világgal később komolyabb dolgom lesz.
Idővel visszakeveredtünk Budapestre és lassan aktuálissá vált, hogy visszatérjek a munka világába is. Másfél évet sikerült főállásban ledolgoznom a régi, még Milánó előtti munkahelyemen. Nagyon szép szakmai feladatok találtak meg, és kezdetben nagyon hajtott az a kompetencia-élmény, amit édesanyaként átéltem: minden kihívást le akartam győzni, minden akadályon át próbáltam segíteni a csapatot, a munkatársaimat. De közben egyre fáradtam. Csupán három villamos-megállónyi időm maradt kifújni magam naponta, mert eddig tartott, míg a munkahelyemről átértem a fiamért a bölcsibe, majd az oviba. Elfáradtam. Hiába oszlottak meg a férjem és köztem a családi feladatok, hiába segítettek a családtagjaink, amikor lehetőségük volt rá, egyre inkább úgy éreztem, hogy azt a rendkívül feszített, intenzív munkatempót, ahogyan az akkori banki vezetői - projektvezetői feladatköröm megkívánta, és azt a finom, friss odafigyelést, amit a gyermekemnek szerettem volna megadni, nem tudom sajnos összeegyeztetni azzal, hogy a napok és az energiáim végesek.
Hosszú-hosszú ideig foglalkoztatott a kilépés gondolata, amit nagy erőkkel támogatott bennem az az önismereti út, amely a jógázással indult el bennem. Biztosan nem véletlen, hogy a kundalini jógával abban az időszakban kezdtem el intenzíven foglalkozni, amikor a legnagyobb nyomás alatt, a legfárasztóbb időszakot éltem meg a munkahelyemen – a hívószavak ezek voltak: csend, mély pihenés.

Miről szól, mi a különlegessége a kundalini jógának, mit köszönhetsz neki? Ki támogatott az új életed elkezdésében? 
Még otthon voltam a kisfiam születése után, amikor kundalini jógázni kezdtem. Ez egy nagyon különleges, itthon még kevéssé ismert jógairányzat, de úgy érzékelem, hogy egyre terjed a népszerűsége.
A kundalini jóga jóval több és összetettebb, mint egy egyszerű relaxációs technika. A kundalini jóga egy tradicionális jógairányzat, ahol a testi egészség mellett hangsúlyos a mentális és az érzelmi jóllétünk is. Fontos benne a kapcsolódás önmagunkkal és a belső változás.
A kundalini jóga mély és intenzív önismereti útra tereli a gyakorlóit. Yogi Bhajan, indiai kundalini és hatha jóga mester, a nyugati kundalini jóga alapítója mindig is hangsúlyozta az önmagunkról való tudás („self-knowledge”), az önmagunk iránti érzékenység fejlesztése, valamint az intuíció, a belső hangunk megismerésének a jelentőségét.
Számtalan olyan gyakorlatsorral, mantrával (dallal) és meditációval ismertette meg a nyugati embereket, amelyek segítségével jobban képessé válhat arra, hogy megismerje saját autentikus énjét. Nem az a célja, hogy kikapcsolja az fejünkben cikázó gondolatokat, hanem az, hogy segítsen bennünket abban, hogy mögéjük nézzünk és meglássuk, mik is céljaink, vágyaink valójában.
Már elkezdtem az egyéves kundalini jóga tanárképzőt, amikor egyszer csak tisztán és élesen feltettem magamnak azt a kérdést, hogy mi az, ami igazán ebben a munka – oviba rohanás – fáradt vagyok az ovi utáni játékhoz – lefekvés – ájulás – felkelés mókuskerékben tart. És hogy vajon mi az, ami miatt nem tudok két lépéssel arrébb lépni. Olyan erővel tört ki belőlem, hogy a gyermekem mellett szeretnék lenni, rá szeretnék figyelni, az ő kibontakozását szeretném támogatni, hogy hirtelen nagyon könnyűvé vált meghoznom a döntést, és kiléptem a munkahelyemről.
Ebben a lépésben nagyon erősen támogatott a férjem és az önismereti út, az a számtalan mély, befelé tekintés, amelynek segítségével láthatóvá tudtam tenni magam előtt is a valódi céljaimat, és magam is el tudtam fogadni őket. E döntésem előtt inkább egy önálló, munka- és eredményfókuszú emberként néztem magamra, és nem hittem, hogy a családomnak, a gyermekemnek ennyire nagy teret fogok szentelni a mindennapjaimból. Hónapokig tartott a kilépésem után, míg gyomorszorító érzések nélkül tudtam a fiammal otthon maradni, mikor például beteg lett, és nem éreztem úgy, hogy mennyire ciki már, hogy kimaradok a munkából.
Egy viszonylag csendes, újratöltekező másfél év telt el azzal, hogy elvégeztem a kundalini jóga tanárképzést, és mellé jin jógatanári képesítést is szereztem. 2018 ősze óta tanítok kundalini jóga csoportokat is, ami megint egy teljesen új, különleges tapasztalat az életemben.

Más művelni, és más tanítani. Vagy a kettő kéz a kézben jár?  Kik látogatják az óráidat? Mi a fontos Számodra?
A jógaoktatásban azt szeretem az egyik legjobban, hogy a saját, otthoni gyakorlásom motorja is. Mindennap arra késztet, hogy kísérletezzek a számomra és a gyakorlóim számára is fontos témákkal, és a lehető legmélyebbre kutatva bányásszam ki a tanításban rejlő kincseket. Nagyon szép adomány számomra, hogy részese lehetek annak a folyamatnak, ahogy a gyakorlók rátalálnak a jógázásban a belső hangukra, a lehetőségeikre, az erejükre, és megélik az elakadásaikat, fájdalmaikat, de belső békéjüket, szépségüket is. Mindig hangot adok a gyakorlásokon annak, hogy a közeledés önmagunkhoz nem feltétlenül egy könnyed, problémamentes folyamat. De a cél mindig az, hogy ezeket meglátva hogyan tudunk egy igazabb, tudatosabb, megújultabb én-ünknek teret adni. És ki tudja, mennyi varázslatos, örömteli, vagy akár nehéz, de autentikus változáshoz merítik ezekből az élményekből az erőt?
Külön öröm számomra, hogy megtalálják a Budapesten élő külföldiek is az óráimat. Így óráról viszonozhatom azt az érzést, hogy engem is külföldön érintett meg a jógázás örömre.
Nem tartok nagyon sok csoportos órát, mert számomra egy-egy óra általában egy elég hosszú és elmélyült felkészülési folyamattal indul, amelynek során jó pár napon át elgyakorlom egyedül azokat a gyakorlatokat, meditációkat, amiket meg szeretnék tanítani. Ez egyáltalán nem egy elvárt vagy elterjedt felkészülési mód, de engem megnyugtat, elmélyíti a saját gyakorlásom, és ez az a minőség, ahonnan adni szeretek a gyakorlóimnak. Most ebben érzem jól és hitelesnek magam - és hát hogyan is tanítanám a gyakorlóimnak azt, hogy figyeljenek az érzeteikre, ha én magam figyelmen kívül hagynám őket?

Gondolom tele vagy tervekkel és célokkal a jógázással kapcsolatban. Mi a következő lépés?
Most éppen egy nagyon kedves és szeretett vinyasa krama jóga tanárom, Sugár Bertalan hívására készülök jóga workshopot tartani. Kísérletezünk, izgatottan várjuk, vajon milyen élmény lesz olyan rendszeres jógagyakorlóknak kundalini jógát tanítani, akik markánsan más jellegű gyakorlások iránt kötelezték el magukat.
A gyakorlásaim, befelé forduló, meditatív utazásaim lehetővé teszik, hogy jobban megismerjem és megértsem magam. Már vagyok annyira „ravasz”, hogy sejtsem, amikor eljutok egy-egy arcom, állapotom megértéséhez és megéléséhez, amikor hatalmába kerít egy nagyon erős „aha”-élmény, akkor sem vagyok a közelében semmiféle „végleges” megértésnek, megoldásnak. A jógázás viszont inspirációt és erőt ad ahhoz, hogy biztonságosan, egyre elfogadóbban és szeretetteljesen terelgessem új mederbe életem - és újra és újra rájöjjek: ez sosem a végpont, csak egy klassz állomás.

Családilag is jógáztok?
A kisfiam kb. 4 éves kora körül sokat meditált velem, az ölemben, ma kevésbé vonzza őt, és ebben természetesen minden szabadságot megadok neki. Végtelenül kreatív, ötletes, tevékeny óvodás kisfiú, mindennap lenyűgöz. Hol robotot építene, hol főzne, hol vízipisztollyal virágot locsol, hol a konyhából elcsent késsel műtene minket, hol percek alatt felsorol mindenféle érdekes találmányt – személyesen talán a játékokat nap végén elpakoló robot megépítésére szavaznék először. :) Ezért boldog lennék, ha a kibontakozásához továbbra is sok figyelmet tudnék neki adni, és részben ezért is szeretném a „naptáramat” a következő időszakban is valamennyire szellősen hagyni.

Nagyon szeretek kiszakadni a zöldbe a városból. Legutóbb a megáradt Duna-parton hangolódom a természetre, és végeztem pár pillanatnyi felhőtlen meditációt ... ahonnan gyorsan áttértem a 'Hová tűnt a gyerekem?' , illetve a 'Hová tűnt a gyerekem nadrágja?!' meditációkra. :) Azaz, családi körben a meditáció nem is a hosszas csendes befelé, hanem inkább az egymásra figyelés minőségében jelenik meg. Számomra ilyenekben mutatkozik meg, hogy a jóga nem egy elvont, hanem egy nagyon is hétköznapi, emberközeli találmány.

A 'Hova tűnt a gyermekem és annak nadrágja' típusú gyakorlatok már nekem is mennek... A többihez pedig hamarosan hozzáfogok! :)

Csók, Rita

HA TETSZETT AZ INTERJÚ, KÖVESSETEK MINKET ITT A BLOGON, VAGY AZ ANYÁMASSZONY A FACEBOOK OLDALÁN!