Annak ellenére, hogy tudatosan elzárom magam a világ azon híreitől, melyek nem érintenek közvetlenül, egészen korán értesültem Benedek Tibor haláláról. Teljesen letaglózott.

Nem ismertem személyesen, nem vagyok sportrajongó, sőt, alapjában véve rajongó típus sem. Persze magam is büszkén néztem kamaszként a 2000-es években a magyar férfi vízilabda-válogatott meccseit, őszintén izgultam a fiúkért, és örültem a sikereknek. Azt hiszem mindenki tisztában van Tibor sportolói nagyságával. 

Nem vagyok sírós típus sem, de június 18-án a Gyermekeim három alkalommal is megkérdezték, hogy "Miért sírsz, Anya?" Mert fájt... Nagyon... De én nem vagyok sportrajongó, sőt, nem vagyok rajongó típus sem... Akkor meg miért?

Néhány hónapja megnéztem és olvastam jó pár riportot Tibor feleségével, Epres Pannival. Magával ragadó volt, ahogy a férjéről és a gyerekeiről beszélt. Az igazi tiszta szeretet áradt belőle, teljes mértékben elfogadva és tisztelve egymást. Lenyűgözött, milyen példás tudatossággal együtt tervezik, óvják és élik meg az életüket.
Akkor azt éreztem, hogy egyszerűen sebezhetetlenek, olyan védőburkai egymásnak és a családjuknak, ami áthatolhatatlan bárki, vagy bármi által. Velük nem történhet semmi rossz. Ez az, amire mindenki vágyik, nekik tényleg tökéletes az életük. 

Aztán csütörtök reggel jött a hír, meghalt Benedek Tibor... Teljesen letaglózott...

De miért fáj ennyire? Miért szövi át a napjaimat és fészkeli be magát a gondolataimba? Miért nem hagy nyugodni? Miért nem tudom viszonylag tárgyilagosan elfogadni, hogy a  tragédia egy minden téren sikeres és boldog emberrel, családdal is megtörténhet...? Hogy ez egy ilyen tudatossággal és akaraterővel megáldott tökéletes egységben is valósággá válhat...? És akkor vajon minket, nem-tökéleteseket mi véd meg a sorstól...?