Zene, holdfogyatkozás, tengerpart. Szerelem, tisztelet, megbecsülés. Önismeret, önmegvalósítás, elfogadás. Hobbi, munka, hivatás. Együtt is külön, külön is együtt.
Mit jelent a Lanou? Mi a Lanou?
Eszter: A Lanou a „la nu” héber szóból lett, azt jelenti „nekünk, számunkra”.
Gyuri: Egy kedves barátunk, Netanel Goldberg koncertjén kapta fel Eszter a fejét erre a kifejezésre, és úgy érezte, hogy ez az, amit évek óta keres. Számomra ez az jelenti, hogy mindannyiunké ez az zene, azé, aki játssza és azé is, aki hallja.
A Lanou love folk; egy zenei találkozás a folk, a pop és a chill-out határán. Nép- és világzenei gyökerekkel rendelkező, dalközpontú felfedezőút, melyben nagy helyet kap az improvizáció is.
Mit terveztetek, mik lesztek, ha nagyok lesztek? Tudatosan készültetek a zenei karrierre, vagy felnőttként alakult ki a különleges kapcsolatotok a zenével?
Eszter: Gyerekkoromban először színésznő vagy énekesnő szerettem volna lenni, majd egész sokáig - 14 éves koromig - kitartottam amellett, hogy állatorvos leszek. Később aztán fogalmam sem volt, sok évig keresgéltem, voltam angol tanár, kertész, recepciós, menedzser, csapongtam ide-oda az életben, mire három éve visszataláltam a zenéhez. Természetesen addig is jelen volt az életemben, voltak együtteseim, volt, hogy csak énekeltem és gitároztam otthon, amikor tehettem. Aztán egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy hiszen ez az! Ez az, amit mindig is csinálni szerettem volna, minek vesztegessem tovább az időmet más dolgokkal. Azóta elindult a zene, és mintha a világegyetem is minden lépésemet segítené.
Gyuri: Gyerekként show-ügyvéd szerettem volna lenni, mindaddig, amíg kiderült, hogy itthon nem ez az esküdtszékes bíróság van, ahol jól elő lehetne magamat adni. Majd hosszú évek tanácstalansága és a műszaki (menedzser) egyetem következett, majd voltam sok minden, de főleg semmi. Aztán lett egy álmom, hogy legyen egy magazin, ami a budapesti élőzenéről szól, - merthogy a legjobb dolog koncertre járni, főleg együtt, - és innen - bár nem is egyenes úton, - jutottam egy csodamunkához, ami a Szimpla Kert programjainak igazgatása, ezen belül is főleg a koncertek pörgetése volt. Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy bevalljam magamnak, én is inkább ezt szeretném csinálni, sőt, akár csinálhatom is. Akkor jött még egy csomó kanyar, hullám és meglepetés. Naivan ezt az egészet sokkal egyszerűbbnek gondoltam, de végül mégis csak összejött.
Szóval nem volt hosszútávú tervezettség. Szépen kinyílnak ajtók, pont akkor, amikor már kész vagyok rá, amikor már be merem magamnak vallani, hogy erre vágyom. És ha felkészültem, be is tudok lépni.
Gyerekként is különleges kapcsolatom volt a zenével - szerintem mindenkinek az van -, de ahogy egyre jobban mélyedek bele, úgy ad egyre többet. Ha zenélek, valahogy minden a helyére kerül, megnyugszom, megszűnik az a rengeteg gondolat, ami odabent csapong. Erre napi szinten is szükségem van, gyakorolni, játszani, mert különben kiesek a középpontomból.
Milyen út vezetett egymáshoz? A zene hozott össze titeket, vagy teljesen másnak köszönhetitek az ismeretségeteket?
Eszter: Gyurival egy éve ismertük egymást, amikor összejöttünk. Nem voltunk barátok, inkább csak távoli ismerősök, tudtuk, hogy a másik létezik – ráadásul az első találkozásunkkor neki nem is voltam szimpatikus. Azután közös barátunkon, Gergely Edón (családállító, író) keresztül találkoztunk, többször voltunk együtt programokon, és Erdélyben másik négy társunkkal együtt elvonulást is vezettünk egy gyönyörű erdőben. Akkor azt hiszem, barátként megkedveltük egymást, de továbbra sem voltunk közeli kapcsolatban. Viszont én felbuzdulva azon, milyen szépen énekel, megkértem, hogy énekelje fel a férfi szólamot az Ír áldás (Irish Blessing) című dalhoz, amin akkor dolgoztam éppen. Ezután zenésztársával, Iszlai Renivel meghívtak kisegítő énekesnek egy horvátországi esküvőre, mert Reni már előrehaladottan várandós volt a keresztfiunkkal, Samuval. Ott pedig összehozott a holdfogyatkozás és a tenger :D
Gyuri: Végeredményben igen, a zene miatt találkoztunk először és utána is, mindig. Aztán egy év ismeretség után elhívtuk Esztert egy esküvőre, ahol kedvenc barátommal, a "nyolchónapos" Renivel zenéltünk, és kellett egy plusz énekes. Az esküvő egy hét horvát tengerpartot jelentet, szóval a helyszín eléggé adott volt, hogy romantikusan is észrevegyük egymást.
Számomra az nagyon fontos, hogy Eszter énekel, mert nekem a zene a szeretetnyelvem, és ahogy Eszter énekel, az újra és újra és mindig elvarázsol. És én jól szerelembe esek. :)
Nagyon intim dolognak tartom, mikor szerelmesek zenélnek együtt, a Ti dalaitokat hallgatva még jobban felerősödött bennem ez az érzés. Mintha lelkileg „pucérak” lennétek a színpadon. Magatok írjátok a zenét és a dalszövegeket is?
Eszter: Érdekes, hogy ezt mondod, most elgondolkoztam ezen, hogy Gyurit páromként élem-e meg a zenében. Azt hiszem, csak részben, vagyis talán inkább nem ez az elsődleges. Természetesen tudom, hogy ő a párom, és gyönyörűnek tartom, hogy együtt zenélünk, ez össze is köt minket, de mikor dolgozunk, akkor túlnyomórészt zenésztársamként gondolok rá. Sőt, ez a közeli viszony néha nehezíti a közös munkát... Gondolom, ha közel van a másik, jobban nyomogatja a gombjaidat. :)
Valószínűleg azért érezhető ez a „meztelenség”, mert mindketten nagyon intenzív lelki életet élő emberek vagyunk, mindig búvárkodunk magunkban, keressük a dolgok lényegét. Ez a mélybe nézés - magunkban és egymásban is - természetes számunkra, sokat csináljuk. Talán pont az a kihívás, hogy néha kicsit abbahagyjuk, könnyebben fogjuk fel magunkat és egymást. :)
Emellett nekem a zene a legmeztelenebb dolog a világon, úgy érzem, csak így érdemes csinálnom. Közvetlen kapcsolatot jelent önmagunkkal, vagy azzal a forrással, ami mindannyiunkban közös, hívjuk Istennek, vagy univerzumnak, ki, ahogy szeretné. És mint ilyen, valahol ez egy személytelen „munka” - bár persze a dalírás és előadás végtelenül személyes is. Mint az a hasonlat a bambusszal. A zenész is, vagy bármilyen alkotó, ha sikerül a személyiségét félretennie, belül „üreges”, csak átengedi magán a zenét. Persze lehet, hogy ez nagyon zen, de az biztos, hogy én így szeretek dalt írni és énekelni, mikor azt érzem, valami nagyobbnak dolgozom. Egyébként sok dalunkat én írtam eredetileg, de van, amit Gyuri, és azóta pedig egyre többet együtt. Sokszor népdalokat dolgoztunk át, a zenét pedig közösen írjuk és hangszereljük az egész együttessel. Néha ketten átnézzük, hogy tudjuk, mit szeretnénk, de élvezzük, hogy négyen együtt alkothatunk.
Gyuri: Itt a Lanou-ban Eszter a fő szerző, ő hozza a legtöbb ötletet és szöveget, igazából ő a Lanou magja. És persze ott vagyunk mi is, srácok, mi is hozzátesszük mindazt, amit tudunk, mindazt, amit szeretünk. Ötletelünk, játszunk, és így kialakul az a közös, ami végül meghatározza a végeredményt. Szerintem nagyon sok szabadsága van mindenkinek, igyekszünk úgy lenni, hogy sok tér jusson mind a négyünknek.
A közös munka – amennyiben ezt munkaként élitek meg – teljesen kitölti az időtöket, vagy vannak egyéb olyan hivatásotok/projektetek, amelyekben a Másik nélkül vagytok jelen? Fontosnak tartjátok, hogy külön is töltsetek időt, vagy a jó kapcsolat alapja a lehető legtöbb közösen megélt élmény?
Eszter: Mindkettőnknek több projektje van, a Lanou közös, de Gyurinak is vannak más együttesei és nekem is. Nagyon szeretünk együtt dolgozni, nekem a Lanou a szívem közepe, de hozzá kell tenni, hogy ez egy hatalmas tanulópálya, és őszintén szólva néha kifejezetten nehéz. Nekem például nagyon fájt belátni, hogy van, akikkel ő könnyebben, hatékonyabban dolgozik együtt, mint velem, mert volt bennem egy idealizált kép arról, hogy tökéletesen kell tudnunk együtt csinálni mindent a világon. Sok ilyen bennem élő kimerevített képre ráébreszt ez a kapcsolat és a közös munka.
A tavalyi évem - az első évünk együtt - szinte teljes egészében arról szólt, hogy megtanuljak határokat húzni a munka és a magánélet között, illetve elkezdjem menedzselni az időmet. Az elején azt hittem, hogy mivel a zene a szenvedélyünk, nem is kell munkának tekintsem. Egyszer csak azt vettem észre, a félállásom mellett tele van minden nap próbával és koncerttel, elfolyik az összes energiám, mert nem marad időm magamra. Nagyon sok hónapba telt, mire sikerült megzaboláznom az erőforrásaimat, mert hajlamos vagyok túlhajtani magam. Nehéz olyan dolgokra nemet mondani, amelyek egyébként szuperek, de meg kellett tanulnom, hogy ha saját magam osztom be az időm, akkor mint jó főnök, pihenést is ki kell utalnom magamnak. És hát, ez az egész folyamat a kapcsolatunkat is sokszor nyomás alá helyezte.
Utólag arra gondoltam, milyen jó lenne, ha erről többet beszélnének az emberek, hogy hogyan csinálják a munkát és a párkapcsolatot együtt, vagy akár csak az utóbbit, mert bár kívülről nagyon szépnek tűnik, saját magamnak és a páromnak is kifejezetten „csúnya” részeivel is megismerkedtem ez alatt az idő alatt. Emiatt a személyes életemben keresem azokat a párokat, akik együtt zenélnek, mert érdekel, hogyan élik ezt meg a kapcsolatunkban, pláne, ha gyerekük is van. A saját tanulást persze nem lehet megspórolni, de nekem rengeteg energiám veszett el azzal, hogy azon gondolkodtam, hogyan kéne lennie, és miből áll egy JÓ párkapcsolat, hogyan szoktak viselkedni az emberek egy ilyen helyzetben. Szerintem mind csináljuk ezt, olyan ideálokat állítunk, amik nem is léteznek. Mióta kezdem elfogadni, hogy a párkapcsolatom pont olyan, amilyen, és addig jó, amíg magam és egymás számára hitelesek tudunk lenni benne, azóta sokkal jobban vagyok.
Ehhez hozzátartozik az is, hogy szerintem nagyon fontos a külön töltött idő, pláne így, hogy együtt élünk, együtt csinálunk csomó mindent, és még együtt is dolgozunk. Szerintem ez minden kapcsolatban fontos, legalábbis nekem mindenképpen, hogy lehessek magamban is, önmagammal. Ehhez azért kell nagy tudatosság, mert mire odáig jutunk, hogy megadjuk ezt magunknak, általában már pont elegünk van a másikból, úgyhogy valószínűleg érdemes hamarabb és rendszeresen "énidőkkel" feltöltődni. :)
Gyuri: Mindenképpen munka azon értelmében, hogy energiát, odafigyelést, időt igényel. Másfelől pedig hivatás, mert úgy érzem, hogy nem tudnám nem ezt csinálni, valami nagyon erősen erre húz engem, ha nem csinálom, nyomorultul érzem magam.
Egyelőre a Lanou egyébként nem tölti ki az életünket, bár izgalmas helyzet lenne az is. Most többféle projekt fut, és ez jó, mert fontos nekem az is, hogy sokféle aspektusból meg tudjam a zenét élni, hogy többféle szerepben kipróbáljam magam, hogy különböző kihívások és feladatok érjenek el. A Lanou-ban egy nagyon szabad szerep az enyém, lehetőségem van tágas tereket nyitni a zenében, szólózom, és néha énekelek is. Van egy duóm, a már említett (Iszlai) Renivel, a Karuna Mantra Experiment, ahol inkább vagyok énekes és dalszerző, megtartó és álmodó. És van egy új formációm, a Julia Chants, ami egy kirtan zenekar, ahol a közönség megénekeltetése a cél, így itt a feladatom annak támogatása, hogy ez meg is történjen, és közben azért a zene is érdekes maradjon. Ez egy kötöttebb feladat, de ugyancsak nagyon szép. Emellett tanítok is, éneket és gitárt. Ez megint egy kedves játék, együtt kibontani a másikban lévő zenét.
Az, hogy mennyi időt töltünk együtt, és hogyan, az egy kardinális kérdés. Mert igen, nagyon fontosak a közösen megélt dolgok, de az is fontos, hogy ne lógjunk egymás szájában, mivel egyikünknek sem kell napi valahány órát fixen nem otthon lenni. Szóval mesterségesen kell megteremteni a lehetőséget és a teret, hogy magunkban legyünk, mivel alapból is sokat vagyunk együtt, ráadásul ehhez még van egy fúziós tendenciánk is.
Miben változtatok a másik hatására? Formáljátok egymást?
Eszter: Nagyon sokat változtam az utóbbi időben, és természetesen ez Gyuri hatása is. Biztos formáljuk egymást jó irányba, és ki tudja, talán rosszba is. :D Nekem Gyuri sokat segít abban, hogy könnyüljön kicsit a mindent halálosan komolyan vevő énem, többek közt azért, mert egészen fantasztikus humora van. Emellett viszont nagyon szeretem, hogy mennyire tisztán és racionálisan tud átlátni olyan helyzeteket, amikben én elakadok, mert érzelmileg közelítem meg őket. Nagyon szeretem a véleményét meghallgatni. Sok biztonságot ad nekem a lénye és a közös életünk. Bizalmat, szeretetet, örömöt.
Úgy érzem, felnövünk együtt, bár talán ez egy élethosszig tartó folyamat... Tanuljuk, hogyan ne vegyük magunkra a másik baját, és hogyan ne tegyük rá a sajátunkat. Nem tudom, ez mindenki másnak is ekkora feladat-e, de nekünk az. Kezdem úgy látni, hogy az egyik legnagyobb titok mindenféle emberi kapcsolatban az, hogy jó értelemben békén tudjuk hagyni a másikat.
Gyuri: Úgy érzem, hogy ez a kapcsolat a felnőttségre tanít. Arra, hogy kibírjam a rosszat és nehezet is, hogy értékelni tudjam a szépet és könnyűt, és azt, hogy miképpen tudom finoman és határozottan támogatni a másikat. Rengeteget tanulok arról, hogy miképpen függetlenítsem a saját érzéseim Eszterétől. Már vannak eredmények. :)
Szerintem eléggé tudatosan figyeljük magunkat, egymást, kettőnket, rengeteget beszélgetünk, kikérjük az okosok véleményét, dolgozunk, terápiázunk, bevetünk mindent, ami rendelkezésre áll. Mivel mindketten komolyan vesszük az önismereti munkálkodást, ezért ez sarkalatos pontja a kapcsolatnak is, vájkálunk ezerrel, próbáljuk megoldani mindazt, ami felbukkan. Mert bizony felbukkan. És talán ez az első lépés, hogy elfogadjuk, ez itt nem egy tündérmese, hanem a valóság. A valóságban pedig konfliktusok vannak, mert bár szeretjük egymást, jönnek fel dolgok, súrlódások, projekciók, sérülések, a teljes paletta itt van. Ügyesnek kell lenni, hogy ne merüljünk el az értelmetlen szóvirágokban, hanem szeretettel tudjunk egymás felé fordulni, nem magunkra véve minden hülyeséget. Jó játék, nehezített terep. De együtt azért mégiscsak szórakoztatóbb.
Számít a múlt? Számít a jövő?
Eszter: Számít, persze, de valószínűleg nem kell annyira komolyan venni. :) Nagyon intenzív volt ez a másfél év együtt, még fiatal a kapcsolatunk és a zenénk is. Úgy érzem, talán most tudunk megérkezni egy kicsit stabilabb, érettebb szintre, dolgozni tovább, nyugodtan, szorgalmasan, közben meg csak élni. Szeretnénk a Lanou-t csinálni, rendszeresen játszani, most klipet fogunk forgatni és EP-t kiadni ősszel, ha minden jól megy. Szeretném, hogy továbbra is tudjunk alkotni, úgy, hogy közben pár is tudunk maradni, egymással őszintén, szeretetben. És elmenni nyaralni :D
Gyuri: Azt hiszem minden eddigi lépés elengedhetetlen, hogy pont ide érkezzünk, szóval igen, számít a múlt. És biztos számít a jövő, de egyelőre nagyon nehezen megfogható. Azért igyekszem ügyesen álmodni. Ami pedig a szokásos körökön túl - egészség, bőség, szeretet és világbéke - jöhet az az, hogy a zenénket a lehető legjobb formában tudjuk alkotni és eljuttatni a minél több hallgatóhoz. Tehát, hogy szép helyeken játszunk, legyen szép CD, szép videoklip, legyen tér és idő mindezekre, na meg persze legyen benne szabadság, szeretet, öröm. Hogy mindazt, ami bennünk van, minél inkább meg tudjuk kifelé fogalmazni. A pénz is ugye fontos, mert attól fordul a világ, abból lehet mindezeket finanszírozni.
Fontos, hogy emberileg és zeneileg is növekedni tudjunk, minél inkább megismerve magunkat.
Hogy érzitek, jó helyen vagytok a világban? Megtaláltátok a másik feletetek?
Eszter: Én nagyon szép helyen vagyok most a világban, egy olyan helyen, ahol egyszer csak el kellett engednem csomó gondolatot arról, hogy majd hogy lesz, vagy hogy képzeltem, hogy lesz, vagy hogy kéne lennie, esetleg mások hogyan szokták. Ez egyszer csak adott egy életet, amiben szinte úgy találtam benne magam, mint aki álmából ébredt. Bár ezt az életet nem pontosan így képzeltem el, de nagyon színes, hiteles és szeretettel teli. Sokszor lefekvéskor érzem azt, hogy nagy hála van bennem, ezért, Gyuriért, és mindenkiért, aki az életem része. Mert hogy sokáig azt képzeltem, mennyi mindent egyedül kellett megoldanom, de egyre inkább úgy látom, mindig ott van a többi ember, akinek része van az életünkben, egy pillanatra sem vagyunk izolálva.
A másik fél dologban úgy érzem, már nem hiszek. A bennem élő kislány biztos toporzékol most ezt hallva, mert régen nagyon szerettem volna, és vártam is, hogy jöjjön a másik felem. Persze vannak csodaszép és különleges emberi kapcsolatok, sőt, sok ilyen van, de most inkább azt érzem, felelősek vagyunk magunkért és azért, hogy felnőttként, önmagunkban amennyire csak lehet, egészként kapcsolódjunk a másikhoz. Persze mindig össze vagyunk kötve, egymásra vagyunk utalva, de azzal, hogy vállaljuk magunkért a felelősséget, valahogy létrejön ez a „békénhagyás”, és mindenki tud lélegezni. Persze, ezt csinálni vagányabb, mint mondani. :P
Gyuri: Most éppen azt érzem, hogy jól elkaptam valamit, alakulnak a dolgok, hogy van helyem és feladatom, hogy minden halad előre, hogy van, aki kíváncsi és meghallgat. Utóbbi nagyon fontos nekem, hogy ne az üres falnak játsszak, hanem érezzem, hogy ez jó, van, akit mindez megtalál.
Azt hiszem, nagyon becsapós kérdés ez a másik felem téma. Nem hiszem, hogy lenne ilyen. Inkább az van, hogy a másik egy oldalamat kihangsúlyozza, jót-rosszat egyaránt. Ha ennek a jónak én örülök, sőt, élvezek olyannak lenni, vágyom rá, hogy olyannak lássam magam, akkor ez hatalmas nyereség. A rosszat pedig el kell fogadjam, el kell viseljem, ki kell bírjam. Mert az is ott van, az érmém másik oldala. A kérdés, hogy mindez megéri-e nekem, képes vagyok-e dolgozni magunkon.
Szeretem azt a magam, amilyen Eszterrel vagyok, nagyon felszabadító és közben biztonságos. Persze teljesen ki is tud készíteni, ugranék ki az ablakon, magamból. De ezt látom, és dolgozom rajta. Nem miatta vagyok ilyen, csak előjön, pofán vág. De tudom, hogy ezt meg kell oldjam, ha teljes szeretnék lenni. És az szeretnék lenni, mert inkább a magam egészét keresem. A másik is keresse a maga egészét, ebben segítsük egymást. És akkor két gyönyörű egész tud találkozni.
Drukkolok a gyönyörű egészek találkozásának! Például biztos, hogy Valentin-napon össze fognak futni! És gyönyörű lesz! ;)
Csók, Rita
AnyámAsszony a Facebookon
AnyámAsszony az Instán
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.