AnyámAsszony

Megtörtént események alapján

Spektrumon innen, tengeren túl

iskolabusz_ramirez_magdolna-1.jpgRamirez Magdolna egykori pedagógus, gimnáziumi tanár-asszisztens. Több mint húsz év itthoni tanítás után a ‘90-es évek közepétől közel tíz éven keresztül Kaliforniában foglalkozott speciális nevelési igényű fiatalokkal, köztük Tommal, egy asperger-szindrómás diákkal. Végigkísérte a fiú gimnáziumi tanulmányait, és segített neki eligazodni az élet útvesztőjében. 

Judit: Miért indultál el Amerikába?

Magdi: A harmincas éveim közepén újra szingli lettem. Los Angelesben élő nagybátyám meghívott látogatóba három hónapra, melyből három és fél év lett – mivel ekkor ismerkedtem meg jelenlegi, perui férjemmel. Óbudán kötöttünk házasságot, és ‘96-ban költöztem ki a férjemhez.

Judit: Mit hagytál magad mögött Magyarországon?

Magdi: Mindent és mindenkit. Szüleimet, testvéreimet, rokonokat, barátokat, a tanítói pályámat és az öröklakásomat. Nem volt egyszerű itthagyni mindent, de a szerelem átsegített az akadályokon, melyeket már együtt küzdöttünk le a férjemmel, akivel végül is csak egymásra számithattunk odakint.

Judit: Beszélgetésünk apopója az autista spektrumzavar, amellyel munkád során te is találkoztál. Néhány évtizeddel ezelőtt Magyarországon a diagnosztika igencsak gyerekcipőben járt (hazánkban önálló rendellenességi ágnak 2003 óta számít), sokszor nem tudták azonosítani az autizmus tüneteit, könnyen rásütötték az illetőre az értelmifogyatékos bélyegét. Mielőtt találkoztál az Asperger-szindrómában érintett fiatallal, milyen ismereteid voltak erről a rendellenességről, ha egyáltalán volt bármilyen?

Magdi: Az itthon töltött tanítói éveim alatt nem találkoztam autista diákkal – legalábbis hivatalosan nem volt meghatározva egyik gyermekről sem, tehát nem volt tapasztalatom ezen a téren.  Kaliforniában egy kétnapos intenzív felkészítésben volt részem; egy kétszer hét órás előadássorozaton vettem részt többségében gyógypedagógusokkal, logopédusokkal, iskolapszichológusokkal és asszisztensekkel. Plusz képesítést nem adott, inkább úgy fogalmaznék: arra kaptunk iránymutatást, miként kell foglalkozni az autizmusban érintettekkel az iskolai kereteken belül.

Judit: Sok esetben ezeknél az embereknél a kommunikációért felelős idegpályák sérülnek. A spektrumzavarban érintettével azonos anyanyelvűként is okozhat nehézséget kapcsolódni hozzájuk, hát még akkor, ha más az anyanyelve az autistának, mint az asszisztensének. Neked mik voltak a tapasztalataid?

Magdi: Ilyen jellegű kapcsolódási problémánk Tommal nem volt. Inkább segítette a munkámat az eltérő anyanyelvi hátterünk, hiszen az akcentusom révén különböztem a körülötte lévő felnőttektől – ahogyan ő is más volt a maga módján. A másság ténye lehetett a mi jó kapcsolódásunknak az egyik magyarázata.

Judit: Milyen segítséget kap egy spektrumzavaros fiatal Amerikában?

Magdi: A speciális nevelést, oktatást igénylő tanulók Kaliforniában 22 éves korukig részesülhetnek állami oktatásban. A speciális tagozatú osztályok mindegyikében alkalmaznak tanár-asszisztenst, és amennyiben szükséges, saját személyi asszisztense is lehet az érintett diáknak. Ez utóbbit – pszichológus bevonásával – körültekintően mérlegeli az iskola és a nevelési tanácsadó; különböző tesztekkel, felmérésekkel támasztják alá a szükségességét. A szülő maga is kérhet asszisztenst a gyermeke számára. Egyéni tanulási programot kapnak – beleértve a logopédiai, pszichológiai segítséget –, melyre az Asperger-szindrómában érintett fiataloknak nagy szükségük van. Náluk nem működik az a bizonyos “szűrő”: amit gondolnak, már ki is mondják. Az én diákomnak is meg kellett tanulnia, hogy bizonyos élethelyzetre hogyan reagáljon, mikor mit kell válaszolnia. Az Asperger-szindrómában érintett emberek az egyszerű, célirányos, rövid mondatokat értik. A közmondások, hasonlatok erdejében csak bukdácsolnak, nem tudnak velük mit kezdeni, szórul-szóra értelmezik azokat, és ez okozhat kínos pillanatokat. Hadd mondjak egy példát! Az iskolában, ahol dolgoztam, az egyik tanárnő úgy mutatkozott be a tanulóknak év elején, hogy ő nagyon percíz, szigorú pedagógus, és egyébként a nevéből is látható: német származású. Mire Tom egyből kibökte, hogy akkor ön náci. Néma csend lett az osztályban. Nos, ezért kellett asszisztálnom a tanulmányai során.

Judit: Hogyan képzeljük el ezt a gyakorlatban? Ott ültél Tom mellett az iskolapadban?

Magdi: Igen! A tanév elejétől egy ideig mellette ültem, amíg meg nem bizonyosodtunk a tanárral arról, hogy a diákom önállóan is képes figyelni, követni az óra menetét. Ha szükséges volt, újrafogalmaztam, értelmeztem neki a konkrét feladatot. Amint észrevettem, hogy elkalandozik, visszatereltem a figyelmét. Volt eset, hogy ki is kellett vinnem Tomot néhány percre a tanítási óráról, mielőtt fusztrált állapotba került volna. Rendszeresen ellenőriztem a feladatait, az üzenőfüzetét, melybe bejegyezte a tennivalóit. Ezen keresztül tartottam én is a kapcsolatot a szülőkkel.

Judit: Milyen támogatói háttér létezik Kaliforniában, ahová az autizmussal élők és családtagjaik fordulhatnak?

Magdi: Az állam nagyon sokat segít a szülőknek is. Amint a gyermeküknél felmerül, hogy az autizmus valemelyik spektruma megállapítható, akkor annak megfelelően hordhatják a gyermeket szakemberekhez, vagy akár házhoz is kimehet a segítség (logopédus, pszichológus). A nevelési központokban előadásokat tartanak a szülőknek, akik aztán egyénre szabottan is kaphatnak támogatást arra vonatkozóan, hogyan foglalkozzanak a gyermekükkel, hogy neveljék a másságukban a mindennapi élet során – otthon. Amennyiben a szülők nem lennének megelégedve az iskola vagy a tanárok munkájával, az állam ingyenes ügyvédi segítséget is nyújt nekik. Feljelentést is tehetnek, és törvényes úton érvényesíthetik a jogaikat, hogy a speciális nevelésben részesülő gyermekük maradéktalanul megkapja a számára előírt oktatást, képzést.

Judit: Bizonyára nem mindegy, honnan indult a közös munka, de van olyan szint, amikor elbúcsúzhat egymástól az asszisztens és diákja. A legnagyobb kihívásnak azt érzem, amikor egy spektrumzavaros fiatal leválik segítőjéről, és kilép a nagybetűs életbe. Hogy ért véget ez a munka a ti esetetekben? Hogyan tudtad elengedni Tom kezét? Elengedted-e végleg vagy tartjátok a kapcsolatot?

Magdi: A kötődés kialakul egy idő után a tanuló és az asszisztense között, hiszen napi hat órát töltenek el egymás közelében. Érzelmileg azonban ez nem érinti meg a tanulót, pontosan az Asperger-szindrómája miatt.  A felnőtt pedig igyekszik úgy felkészíteni, és útra inditani őt, hogy a körülményekhez képest megállja a helyét. A mi esetünkben az élet hozta a megoldást az elválásra. A fiúcskából fiatalember lett, a közös munkánk eredményeként leérettségizett, majd  továbbtanult a helyi főiskolán, ahol szintén figyeltek rá, és segítették a tanulmányaiban, a szocializálódásában. Évek múlva véletlenül találkoztunk, és azóta e-mailen keresztül tartjuk a kapcsolatot; Tom informatikus lett, megnősült.

Judit: Te pedig hazatértél Magyarországra. Miért döntöttetek úgy a férjeddel, hogy itt szeretnétek élni?

Magdi: Nyugdíjasok lettünk, és nem akartunk az államokban maradni. Férjem ifjúkori vágya az volt, hogy megismerje Európát. Így az ő döntése volt, hogy hazaköltözzünk – és nem bántuk meg. Előbb felfedezzük Magyarország szépségeit, történelmi helyeit, gyógyvizeit, majd a környező országokat tervezzük bejárni, megismerni. Időközben megtaláltuk férjem részére a dél-amerikai és a perui közösségeket, így ő sem szakad el az anyanyelvétől, kultúrájától. Jól érezzük magunkat itthon.

 

Magdi Esőembere meglelte a helyét a világban; egykori segítője pedig hazatalált, mert szíve választottja mutatta az utat. Sok szép élményt kívánunk nekik az öreg kontinensen.

 

Puszipá!

 

Judit

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://anyamasszony.blog.hu/api/trackback/id/tr2714732995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.